9. fejezet: Rest calm – Nyugalom, itthon vagyok

Edgar a tűz előtt ült, forró teásbögrével a kezében. Próbálta kiolvasztani fagyott ujjait. Órák óta keresik Sunny-t, eredménytelenül. A kislány nyomtalanul eltűnt. Hova mehetett… Edgar megtörölte a szemét. Hangokat hallott, léptekkel együtt. Istenem, talán megtörtént a csoda, és ráleltek a pici lányra! De nem, csak Marcus jött be az ajtón… Egyedül.

-          Semmi? – kérdezte fivérét. Marcus csak a fejét rázta.

-          Fogalmam sincs, hol lehet.

-          Tom még mindig kint van?

-          Igen. A ház előtt ül a hóban, a kutyával a kezében, és a havat bámulja.

-          Láttad a szemeit? – Marcus bólintott. – Ki van sírva mind a kettő. Sose gondoltam volna, hogy mégis csak szereti Sunny-t.

-          Szerintem rájött, hogy ő Linda-ra haragszik, neki szánta azokat a szavakat… Én csak sajnálni tudom őt.

Edgar sóhajtott, átadta bögréjét testvérének, majd felvette a még havas kabátot.

-          Folytatom a keresést!

Majd elindult az ajtóhoz, miután nyugtázta bátyja bólintását…

… Eközben Tom még mindig a hóban térdepelt. Fekete haját teljesen ellepték azok a hópihék, amik szünet nélkül járták égi táncukat, egyre csak növelve ezzel a lapátolnivalót. Tom halkan beszélt, tekintetét viszont nem vette le kutyájáról.

-            Sajnálom... Annyira sajnálom… Gyere vissza… Gyere vissza kicsi Sunny! Semmit se gondoltam komolyan abból, amit mondtam… Az égvilágon semmit… Én nagyon szeretlek téged… Az életemnél is jobban!

-          Komolyan mondod?

Tom lassan emelte fel a fejét. A könnyek között egy kicsi, emberi alak rajzolódott ki. Meg kellett törölnie a szemét, hogy jól láthassa. Hogy a szeme igazolja azt, amit a fülével hallott az előbb: Sunny hangját. És való igaz: ott állt előtte a kislány, durcás tekintettel és keresztbe font karokkal. De amikor Tom felállt, leengedte a kezeit. Az arcára vegyes érzelmek rajzolódtak ki. Sunny nem tudta eldönteni, nagybátyja mérges-e vagy csak szomorú. vajon örül-e annak, hogy ő most itt van? Tom lassan elindult felé, de közben nem vette le a szemét a hólepte kislányról. Halkan suttogta a nevét, majd mikor odaért hozzá, szinte már kiabált.

-          Sunny!!!

De ez a hangos szó most más volt. Nem úgy csengett, mint szidalmazáskor… Egy örömteli kiáltás volt, melyet Tom hatalmas, rég elfeledett mosolya koronázott meg. A karjaiba zárta a kislányt, olyan erősen ölelte, amilyen erősen csak tudta. Mintha az élete függött volna tőle.

-            Istenem, Sunny! Úgy hiányoztál! – Majd engedett az ölelésből, a gyermek könnyes szemeibe nézett, és kimondta azt a szót, amit még soha…

-            Szeretlek, Sunny! Nagyon szeretlek!

Ismét átölelte a kislányt. Ekkor már a másik két fivér is ott állt mögöttük, és hallották, amint Tom végre a szívébe zárta a kislányt.

-            Annyira sajnálom, de én nem tudok ajándékot adni nektek karácsonyra! – mondta szipogva.

-          Nem is kell, kicsi Sunny! Te magad vagy nekünk a legnagyobb ajándék!

Majd, úgy ahogy voltak, ott a hóban, egymás nyakába borultak mind a négyen. Sokáig maradtak úgy. Egybeforrtak, végre igazi család lettek. Mindannyijuk szeme sarkában megcsillant egy könnycsepp, ami most nem a szomorúságot jelképezte, hanem azt a határtalan örömöt és szeretetet, amit egymás iránt éreztek.