3. fejezet: Ghost River – A „Szellemfolyó”

A második ajtócsapódást követően Edgar és Marcus Tomnak esett.

-          Mire volt ez jó?! Tönkre tetted a kislány ünnepét!

-          Ednek igaza van, mi a fenéért kellett így ráförmedned?! Nem a gyerek tehet arról, hogy nincs anyja! Nem Sunny akarta, hogy így legyen!

-            Ő még kicsi, nem tudja… Nem tudhatja, mi hogy megy a világban… Nem drága játékot és hercegnős ruhát kért, mert tudta, hogy nincs rá pénzünk. Egy anyát kért, mert azt hitte, azt ingyen adják, mert mindenkinek van, akit csak ismer! Ő csak… Olyan akart lenni, mint a többiek…

Mondta Ed, szinte már a könnyeivel küszködve.  Ő nem ítélte el nővérét. Szerette Sunny-t, és örült, hogy Linda nem vitte őt magával. Neki nem születhetett meg a gyermeke, mert a menyasszonya meghalt tüdőgyulladásban, mikor várandós volt. Edgar megesküdött, hogy soha többet nem fog szeretni egyetlen nőt sem. De Sunny más. Ő egy igazi tündér. A saját, meg nem született gyermekét látta a kislányban, és ha kell, magával az ördöggel is szembeszáll érte. Ugyanakkor megérti fivérét is. Nehéz ügy dönteni két ember között, akik ugyanolyan helyet foglalnak el a szívében… De most mégis… Tomnak nem volt joga tönkre tenni Sunny ünnepét. Nem rajta kell megtorolni Linda bűnét.

-            Figyeljetek, ami történt, megtörtént, Linda sose fog visszajönni. Ha tetszik, ha nem, a kislányt nekünk kell felnevelni, és nem hinném, hogy az lenne a legjobb neki, ha minden nap azt kellene néznie, ahogy marjuk egymást… Igazán, Tom, megpróbálhatnád végre szeretni is őt, nem csak megtűrni! Ez a gyerek nem tehet arról, hogy az anyja lelépett, mert fontosabb volt neki a jólét! Különben is, nem idegeneknél hagyta őt, hanem a nagybátyjainál. És ha tetszik, ha nem, Sunny a nővérünk gyereke, akit nem dobhatunk el, mint valami szemetet! Ha kell, nem eszek, volt már rá példa, de az ő szájából nem veszem el az ételt! És ha kell, megszakadásig dolgozok, de nem hagyom, hogy elvegyék őt tőlünk! – fakadt ki Marcus.

-            Ti is tudjátok, hogy Linda miatt vagyunk ilyen helyzetben, neki köszönhetjük, hogy ilyen körülmények között kell élnünk! Ne csináljatok már mártírt a drágalátos nővérünkből… Itt hagyta a gyereket, nem kellett neki, hat éve feléje se nézett, azt se tudja, él-e még… De Sunny-nak mégis ő kell! Nem mi, aki az igazi családja vagyunk! Az az anya kell neki, aki egy önző dög, hát nem értitek?! A gyerek nem szeret minket!

Tomból folyóként áradt a gyűlölet. Egy olyan hömpölygő áradatként, melynek hangja szellemként riogatja az odatévedő gyerekeket. Most Tom hangja volt a folyó Szelleme…

Marcus és Edgar döbbenten hallgatták bátyjuk szavait. Még hogy nem szereti őket Sunny… Ez bolond, nem tudja, mit beszél. Ez a kislány rajong értük… Hányszor játszottak felhőtlenül… Istenem, hányszor lovagoltatták a kislányt a hátukon, és másztak vele négykézláb… Eső után hányszor játszottak a pocsolyában óceánost, hány sár sütit gyártottak. Az ég tudja, hány egeret összefogdostak, de sose mondták Sunny-nak, hogy a kukorica babát ne vigye be a házba… Istenem, hányszor hagyták, hogy meggyel összekenje a kislány az arcukat, hányszor csináltak bohócot magukból… Kizárt, hogy ez a csöpp gyerek ne szeresse őket…

-          Te azt se tudod, miket beszélsz… - szólalt meg végül Edgar.

-          De, pontosan tudom!

-          Te nem Sunny-t gyűlölöd, hanem az anyját!

-            Lehet. De ezzel a „Télapó hozta mézeskaláccsal” túllőttetek a célon. Minek kellett neked megvenni azt az istenverte kalácsot?! Az utolsó fillérünket költötted el erre a hülyeségre! Még hogy Mikulás… Nőjetek már fel, a Télapó nem létezik!